Nem is kezdődhetne másként egy nap, mint egy jó reggelivel. Persze azért ez elég változó, hogy ki, mit nevez jónak. Nos, mivel nekem ma reggel ismét neki kellett eredni a falunak, híján voltam ugyanis a szívni valónak, akkor már meglátogattam a helyi sütödét is. Mert a falunak nem csak csomagautomatája van, hanem saját sütödéje is. A sikeres pénzügyi tranzakció lebonyolítása után, zsákomban friss ropogós kenyérrel és némi mákos és túrós péksüteménnyel tértem haza. Mit ne mondjak, a friss ropogós héjú kenyér fantasztikus kiegészítője volt a chilis babnak ebédre. Hát kábé ennyi volt az egész napi izgalom. Ja igen, visszatérve a történetre, a mákos péksüti. Három tojás ára. És olyan jól laktam vele, hogy tízóraira csak egy apró csokit nyomtam be. (-:

Durva, hogy az ember mennyire el tud siklani a részletek felett. Hiába takarítok én itt már lassan fél éve, most jöttem rá, mi az az izébigyó akadály, ami az ajtó mellett van a földhöz rögzítve. Egy ilyen akármi fém bizbasz. De a lukat csak most vettem észre rajta. Hallod!? Esernyő tartó! Gondolom, hogy sejtem, hogy az összezárt esővédelem ki tudja csöpögni magát. Sajnos nekem nincs olyan esernyőm, aminek a hegye a lukba beleférne. Hogy mit kezdek vele ezek után, magam sem tudom.

Ma volt tánc óra is. A legutóbbi alkalom után (merthogy akkor jól lecsaptak, azt hiszem ez az emlék még sokáig kísérni fog) megkérdőjeleztem az elhatározásom, hogy én ebbe a csoportba akarok-e járni. Óra utánra viszont megint fordult velem a világ (már nem az volt a legjobb, hogy megint egy csapat őzike kavirnyált az úton odafelé). Történt ugyanis, hogy a két óra között egy számomra kedves lány, mert nagyon szeretek vele táncolni (mert ő jó, naaaagyon jó) felkért. Engem. He? Nő kér fel pasit? Was ist das? Hol élünk? Nemá’! De. Felkért, hogy gyakoroljunk. Simán belementem. És imádtam. Nyomok is egy lájkot gondolatban. Olyan jó érzéssel töltött el, hogy valaki velem akar táncolni, hogy arra nem találok szavakat. Uszkve 10 éve nem történt ilyen. Vagy több. Mellesleg rajta kívül egy másik lánnyal is nagyon összhangban vagyunk. És itt ki is fújt számomra a csoport, már ami a hölgyeket illeti. Vagy levernek, és vagy nincsenek ritmusban. Óra végén megint volt szabad vezetés. Azt táncolsz, amit akarsz. Újabb like a kislyánynak. Talán el kéne járnom buliba? Yeah… eccer, nemsokára.

Olyan jó kedvem lett, mire hazaértem, hogy „elkezdtem tömni” a kutyákat jutalom falattal. Enyhe túlzással. Magamat megkínáltam némi alkohol származékkal és mosolyogva mentem aludni.

Ma is megérte élni.

Ma annyira nem történt semmi, hogy minden, ami történt az számomra is olyan érdektelen, hogy még szépen kicsinosítva, hosszan megfogalmazva sem tudom leírni.

Egy dolog kivételével. Röviden írva. Whisky kutyának hiába mondom reggel, hogy ne mászkáljon olyan helyekre, ahonnan nem tud kijönni, mintha a falnak beszélnék. Rám néz és megy tovább. Aztán persze ott ragad. Mondom neki, hogy akkor ott maradsz egész nap, majd este kiszedlek, kezdem ezt már nagyon unni. Bánatosan néz rám, de én csak hajtogatom határozottan, hogy nem én mentem be oda. Kellett ez neked? Majd Kópé, aki kicsit ügyesebb, odamegy a pajtásához. Mondom Whisky, jól van, ha Kópé is segíteni akar, akkor kiszedlek most. Kiszedem. Határozottan közlöm vele: Ezt Kópénak köszönd meg, mert tőlem egész nap ott maradhattál volna. Ránéz Kópéra, nyomnak egy orrpuszit, Whisky meg is nyalja és elmegy a kutyaházba. Tudom, hogy ezek értik, amit mondok nekik, csak tesznek rá.

Gondolkoztam azon is, miért is írom ezt a blogot? Egy csomó időm elmegy vele, mire mindent összeszedek, begépelem, átnézem, képeket rakok be, stb... Kell ez nekem?

Ennyi. Néha kell a nagy semmi is. De legalább képet is tudok róla betenni. (-:

Van, amikor a semmiért is megéri élni.
Tapasztalat.

Érdekes nap elé nézünk. Olyan tettre kész érzésem van egész reggel. Aludtam rá egyet és a kutyák megkapták a „pörkölt” chilis babot. Mit ne mondjak, jóízűen falták be. Aztán néztek rám, hogy van-e még. Hehe… A jó kis szalonnás tojás után gondoltam legyen, nah… A két büdöskével a nyakamba vettem a falut és beszereztem az újabb adag darált húst. Enni azért még is kell valamit alapon. Talán most nem égetem oda, reménykedtem. Persze ha hárman megyünk, akkor minden kétszer annyi ideig tart. De kit érdekel? Hétvége van, én meg nem vagyok az a hirtelendeazonnal sietős típus.

Ahogy elhagytuk a házat, látom, hogy egyre több szemetet fúj ide a szél, meg a csikkek is szaporodnak. Nem’tom miért, de eszembe jutott, hogy én erről anno írtam valami óda félét. Megkerestem: 

Ezen jót mosolyogtam. Ismét egy szép emlék a múltból. Biztos éppen nagyon jó kedvem volt. (-: 

Breaking news. Ezt a képet, csak azért rakom ide, hogy ez legyen az előkép, mert még nem tudom hogy lehet a képek között elsőt választani. Simán csak erre szeretnék emlékezni. A hozzá tartozó sztori a nap végén van. Azt sem tudom még, hogy a blog.hu miért állva rakja be a fekvő képet, de eccer talán ezt is kitalálom.

Nekiálltam a hétvégi főzőcskének. Egy pálinka. Egy edény. Egy korty bor. Egy hagyma. Egy korty bor. Késélezés… Nagyjából így telt a főzőcskézés. Persze a kortyok és a teendők számosságát nem lehet párba állítani, de legalább így kezdtem. A vége meg egy nagyon finom chilis bab lett.

Egy dolog nem volt. Nem tudtam megcsípni. Vettem hegyes erőset, de az csak hegyes volt, nem erős. Semmi csípő nincs itthon… felírtam a listára. Ettől függetlenül tök jól éreztem magam. De tényleg. Azon gondolkoztam, hogyan mondják a carpe diem helyett, hogy carpe holnap. Mert mostantól talán a holnapnak kéne élni, nem a mának. Kezdem lassan cikinek érezni ezt a sok bölcs gondolatot, ami eszembe jut néha.

Szóval iszogatás. Eszegetés. Khm. Zabálás. Jól eső érzés. Volt már úgy, hogy eszembe jutott talán nem kéne főzés, sütés, előtt, közben, után iszogatni, amikor nem reggel hódolok ennek a táplálék előkészítés nevű szenvedélynek, hanem hétvégén. De ilyenkor mindig elhessegettem magamtól ezt a szörnyű gondolatot.

A változtatás első lépése a felismerés. Megvolt. A második az elfogadás. Itt már kétségek gyötörnek. Na mindegy. Már csak a fele van, de kérsz még bort, báttya? Kérdeztem magamtól. Nem, inkább egy kávét, válaszoltam okosan. Úrrá lett rajtam ugyanis egy újabb érzés. Nagyon húzott ki a birtok. Lusta típus vagyok, és néha belegondolok, hogy helyettem úgysem csinálja meg senki, akkor meg minek, ráérek. De amikor valami belső erő késztet, az csodálatos, sokkal könnyeb így túllendülni a lustaságon. Sőt! Pedig ma szürke kint minden, nem süt a nap sem, a szél is fújdogál. Olyan fostalicska idő van. Ember ilyenkor nem megy ki.

Azért én vittem ki egy liter vizet és motoszkáltam kint vagy 3 órát. A kutyagumi is szaporodik, mint a gomba. Tök jó, hogy a trombita folyondárt is megmetszettem. Bár ez mondjuk megérne egy misét, mert fogalmam sincs, hogy jól csinálom-e vagy sem. Soha ilyen növényt még csak nem is láttam. Nemhogy én törődjek vele. Érzésre, talán jó lesz. Elhúztam pár vesszőt mint a szőlőnél amikor tőkét szeretnék nevelni. Csak azt sajnálom, hogy hónapok múlva derül ki, mit is követtem el.

Összeszedtem a gallyakat és mindent szépen le is daráltam. Utánam csak rend maradt. A csipogik is kaptak csipegetni valót. Jó volt kint tenni venni! Nem lett készen minden, ami eszembe jutott, de ez van. Még szívesen maradtam volna, de már csak fél szemével kacsintott a nap. Persze megint találtam egy csomó virág kezdeményt. Már lassan alig merek ide-oda lépni, mert mindenhol nő valami meglepetés.

Este nem bírtam csak a tévét bámulni. Elővettem a gitárt, leporoltam, behangoltam és a magam módján, zenélgettem. Némi időbe telt, amíg megtaláltam a B terv pengetőket, egy régi pénztárcába rejtve. Tudtam, hogy nekem ilyen is van. És mit ne mondjak, a fekete az pont elég puha volt hogy szépen csilingeljenek a húrok az ujjaim alatt. Egy élmény volt. Hónapok óta nem pengettem. Gyakrabban kéne.

És hát nem vagyok rá büszke, de annyira jól esett a dallam csiholás (akárhogyan is), hogy közben megittam a másik felét a bornak, csak mert jól esett. Aztán mintha mise történt volna, mentem a tükör elé piperészkedni. El se hiszem... (-: De elhiszem. (- :

Ma sem sikerült unatkozni. Örülök, hogy ha lassan is, de haladnak a dolgok. És megint maradt idő egy kis pihenésre, szórakozásra. Kinőttem már abból, hogy 110 százalékon égjek. Akkor is készen lesz minden, ha holnap lesz kész, nem tegnap. És ez nekem így pont jó.

Ma is megérte élni.

Pont erre nem számítottam. A tegnapi nagy örömködés közben, mert ma nem kell menni sehova, kitaláltam, hogy akkor ma irány a kert. Végre elvégzem a karbantartási műveleteket. Gondoltam majd leírom, hogy

Nem igazán jött össze a dolog. Egyfelől, mert reggel kinéztem az ablakon és tiszta csatak minden, esik az eső. Így meg nem megyek ki a kertbe, mert egy megfázást is összeszedek. Másrészről meg sajnos nincs mibe bekollantani. Hát ezek vannak. Most kibabrált velem a természet, biztos rám akarja erőltetni a pihenést. Legközelebb talán megnézhetném az időjárás jelentést és ha hétvégére rossz időt mondd, akkor elcserélhetném a hétvégét pár hétköznappal.

Zuhanyzás közben megint rám tört a kreativitás. Talán már írtam, hogy tagja vagyok egy szerepjátékos csapatnak és múltkor kipattant belőlem a csapathimnusz szövege, amikor eldőlt, hogy megyünk versenyre. Na most megjelent bennem a zenei aláfestés is. Kár, hogy este már nem volt kedvem előkapni a gitárt. Reggel kellett volna, amikor még körbelengett az ihlet.

Nem tartott ám olyan sokáig a rossz idő. Pont addig, amíg készen lettem a chilis babbal. A készen az mondjuk erős túlzás, mert rendesen odakozmált. Éppen csak befejeztem a mosogatást, amikor érzem, hogy valami büdös. Nézem honnan jön ez a fertelmes szag. Az edényből. Ó! Ohh óóó. Ez nem jó. Újratervezés! Azon nyomban emberi fogyasztásra alkalmatlannak minősítettem, ittam két rumot a nagy ijedtségre, telefont ragadtam és rendeltem pizzát. Kaja nélkül nem maradhatok! Tudom, hogy gondolom, mások ilyenkor fejvesztve rohannak még egy adag darált húsért, vagy azon küzdenek, hogy valamit megmentsenek belőle. Én viszont már elég éhes voltam ahhoz, hogy a leggyorsabb megoldás mellett döntsek. Ez a kép nem kerül ki a büszkeség falamra.

Virág locsolás közben eszembe jutott, hogy csinálok képet a citromról. Nagyon látszik a különbség. Mióta állandóan esővízzel locsolom, beindult, mint a güzü és tenyérnyi leveleket hoz. Ideje lenne beoltani, hogy teremjen is. Na majd ezt is majd egyszer majd.

Hiába jött meg a jó idő. Végül nem mentem ki a kertbe molyolni. Annyit tettem csak, hogy a kicsírázott fokhagymát és lilahagymát elültettem. Soha nem csináltam még ilyet. Meglátom mi lesz belőle. Ha megehetném újhagymának, az fantasztikus lenne. Szomszéd nénivel is csacsogtam kicsit. Kiderült, hogy az az egyik futó izé növény az micsoda. Van trombitafolyondárom. Hoppácska. Egy jó kis trombitafolyondár tea, és máris nem kell a holnap miatt aggódni. Azt írták a neten, hogy mérgező és jobb, ha az ember kesztyűs kézzel bánik vele. De ahogy egyre többet olvasgatok a virágokról, úgy derül ki szép lassan, hogy a kertben minden engem akar eltenni láb alól. (-: Megint találtam rengeteg hagymás virágot is, amik éppen csak bújnak ki a földből. A veteményes szélét is szegélyezi egy csík:

Szóval találtam jobb elfoglaltságot. A kinti molyolást meg eltettem holnapra, mert lemondták a programot. Eljött az ideje, hogy felszámoljam az ablakok közötti darázs temetőt. Elmondtam pár miatyánkot mire végeztem a feladattal, igyekeztem nagyon választékosan káromkodni. Nyithatnék egy bazmegelő iskolát. (-: A sejtésem az volt, hogy a redőnytokban lehet egy jó nagy fészek. Igen ám, de a tok fedele nem csak becsavarozva volt, hanem a drága elődöm be is ragasztotta! Ááááááá!!! Beletelt egy kis időbe, mire sikerült úgy feltépni, hogy ne okozzak kárt (majdnem) semmiben és vissza is lehessen szerelni. Sajnos fészket nem láttam, de minden üreget, rést az ablak két oldalán is, rendesen megkínáltam darázs sprével, hátha csak vakoskodom és nem látom. Így ma már másodszorra lett jó büdös a házban. (-: Viszont most már az eddiginél is jobban tudok káromkodni, ha a pozitív oldaláról szeretném megközelíteni a dolgot.

És végre eljött annak is az ideje, hogy egy kicsit rendet vágjak a fűszerek között. Meguntam ugyanis, hogy nincsenek tartókba rendszerezve, zacskókból teleportálom őket az ételbe. Így papír rendszerezés helyett konyha rendszerezés lett. Este még megnéztem egy két filmet, megittam a nekem járó C₂H₆O keveréket és jóccakát. Örülök, hogy jutott idő a pihenésre is úgy, hogy nem telt haszontalanul ez a nap sem.

Ma is megérte élni.

Na végre, újra. Nem állíthatom, hogy olyan fene jót aludtam volna, de végre újra nem történt semmi. Leteszem a fejem este, felemelem reggel. Így kell ezt csinálni. Mellesleg egész reggel szólt a fejemben a zene:

tadadadamdaaam. Szeretem, amikor jól indul a reggel. De egyébként meg úgy nem mellesleg, nem lesz gombóc. Túró a fülembe, ha még egyszer így belelkesülök valamitől, mint a túrógombóc és nem csinálom meg. Pedig nem fogom. Legalábbis most. Jobbat találtam ki. Chilis bab lesz, utána meg lasagne. Így optimalizáltam a bevásárlást, ha már úgyis fogyóban a kutya kaja és ma reggel autóba kellett ülni. Amit jobban is tettem, mert ez a bolt itt a faluban elég drágácska. Ugyanaz a mák a Pennyben 2/3 áron van, például.

Bár azt mondtam, nem veszek virágot, mert azt sem tudom mi van a kertben, meg még itt a ház mizéria, mégis, mégis… Amíg válogattam a polcokon, egy fokföldi ibolya gondolta beugrik a kosárba. Úgy elrejtőzött, hogy már csak a pénztárnál vettem észre. Na mondom neki, jóvanna, hazaviszlek, de azért cseszd meg te is, hogy csak a pénzemet költöd, teee, szemtelen. Láttam is rajta, hogy kicsit elszégyellte magát, de megígérte nem fog tönkre menni, akármilyen sanyarú sorsa is lesz nálam, csak azért néha adjak neki vizet. Kérdeztem tőle, megnyugtatott, hogy nem hiába gyűjtögetem az esővizet, az neki is jó lesz. Szereti. Azért elrettentésképpen az indigó pálma maradványok mellé tettem őt, hogy eddződjön lelkileg. (-:

Nagyon kellemes napsütéses 15 fok van ma. Nem győzök szellőztetni. De jön még kutyára dér, ahogy mondani szokás. Este aztán jött a felismerés. Elnéztem a napot.

De jó, nem holnap van programom, hanem vasárnap. Na ennek annyira megörültem, hogy úgy döntöttem nem csinálok semmit, max gitározok kicsit. Mire kész lettem a házimunkával, legurítottam két hubit és felbontottam egy finom búzasört. Na mondom magamban, jólvan, akkor mostantól nem csinálok semmit. Le is dőltem butulni a tévé elé, amikor véletlen körbe néztem. Nem kellett volna. Mit nézelődök annyit, mi? Ott a tévé, azt kell bambulni, nem forgolódni, mert akkor nem látszik a műsor. Húbakker! Mennyi papír! Ezt a kuplerájt! Gázos ez a káosz. És hirtelen azon kaptam magam, (hogy tényleg egy zseni veszett el bennem (: jó mélyen, mert átlátom) hogy a kiválogatott bugyizott papírokat rendszerezem tematikusan, hogy aztán gyűrűs mappákban újra el tudjam tenni. Na ennyire sikerült nem csinálni semmit. Azért túlzásba nem vittem, jól esett korán aludni menni.

Ma is megérte élni.

Nem t’om mi van velem az utóbbi napokban. Biztos gondolat túladagolásom van, azért nem tudok aludni rendesen. Francnak kell ennyit gondolkozni. Meg ez a papír pakolászás és emlékezés is közre játszhat ebben. Szerencsére az elalvással nincs gond, mert még szinte le se ért a búrám a párnára, már szuszókálok. De mi a frásznak ébredek fel egy álomból - mellesleg félve és remegve -, amiben éppen futok, menekülök, mert egy olyan késsel kergetnek, aminek a markolata zacskóba van csomagolva? És azért futok mert láttam, hogy másokat már megszurkáltak. De miért? Aztán persze már alig tudok visszaaludni. Reggel visszagondolva a dologra, arra jutottam, talán így rendeződnek a fejemben az emlékek, az új ismeretek és az új kihívások. Illetve tegnap este fogalmam sem volt ki írhatta az említett fecniket, ma reggel ébredtem arra, hogy az a’sszem az én irományom.

És már megint jöttek a szikrázó, csilingelő gondolatok. Fejlesztek valami egyszerű játék mobil alkalmazást, vagy valamit, amire az embereknek szüksége van, csak még nem tudják (ahogy én sem, de ez mellékes). Biztos nem olyan nehéz megtanulni mobil alkalmazást programozni. Ha 100 forintért tölti le egy millió ember az áruházból, akkor kerestem száz misit. A forró zuhany alatt felszabadult elmém pedig jobbnál jobb bölcs gondolatokkal árasztott el. Például:

Most az időmet és a tudásomat adom el pénzért.
Hogy csináljam, hogy nekem a pénz ne kerüljön időbe?

A jelenlegi inflációs környezetben a fix kamatozású hitel is mondhatjuk úgy, hogy elértéktelenedik. De ennek csak akkor tudok örülni, ha a bevételeim nőnek, illetve a nálam lévő pénz/vagyon értékálló.

És hasonlók. Nem mintha bármi közöm lenne a közgazdaságtanhoz. Annyit tudok róla, hogy van három egyenlet, azokban majdnem ugyanazok a változók. Az egész tudomány lényege annyi, hogy hókuszpókusz. A három egyenletet felhasználva bármilyen számból bármilyen másik számot ki tudsz hozni, ami éppen alátámasztja azt, amit be akarsz bizonyítani. De holnap ugyanígy pont az ellenkezőjét is be tudod velük bizonyítani. Ez olyan, mint a politika. Ami a kormánypárt szerint siker, az ellenzék szerint kudarc, és mind a ketten be tudják bizonyítani az állításukat, ugyanazokból az adatokból. Szerintem meg mindenki csak hülyére akar venni, ezért nem nézek híradót. Hát mondom, nem értek hozzá. De én ebben hiszek. Mások meg abban, hogy a föld lapos. Ennyi.

Hogy lemozogjam az ebédet, pontosabban a két ebédet. :) :) :)  A kávészünetben tartottam egy birtok bejárást. Viszont most „minden” fűszálat egyesével megvizslattam. És lám-lám, ébredezik a természet. Tele van a kert innen-onnan kibújó meglepetés virág kezdeményekkel. Ujjé a birtokon nagyszerű! A tavaly ültetett szőlő még nem mutatkozik, bár annak még nincs is itt az ideje. Olyan satnyák voltak, hogy három négy vesszőt ültettem egymás mellé, hátha lesz valami. Így lett összesen 12 tőke. Ha csak egy megmarad, már az is boldogság lesz.

Szóval megcsináltam a csoda mákos gubát. Annyira nem nagy csoda. Nem elég édes, kevés a sodó, kevés a tej, ehhez képest meg sok a mák. Pedig a mákot imádom. De jól tudok kritizálni is! Ha lenne, aki fizetne azért, hogy kritizálják, mindenki csilliárdos lenne. Azért, annyira nem is lett rossz, mert büszkén kijelenthetem, majdnem a felét meg is ettem ma. Én meg még azt hittem pár napig majd kitart. De már legalább tudom, hogyan legyen olyan, hogy híre menjen a faluban. Már ha lesz, akinek jut és adok is belőle, mert amíg a négy fal között van, nem megy az sehova. Legközelebb ez is jobb lesz.

Végre végeztem egy újabb dobozzal. Már csak kettő van. Meg egy 120 literes zsák félig tele széttépett papírokkal. Azt hiszem a maradék két doboz egyszerűbb lesz, mert ha jól gondolom az egyik tartalmát még 15 évig őrizgetnem kell, a másikban meg csak olyan van, amire nincs is akkora szükségem (munka történelem). Ideje megnézni és magam mögött hagyni.

Viszont ma találtam egy olyan borítékot, amire az van írva: Felbontandó 2017.08.04-én. Hát ezzel mintha egy kicsit elkéstem volna. Ezt eltettem. Ha a jövőben úgy hozza a sors, akkor lesz felbontva. Múltkor is felbontottunk egy ilyen borítékot. Az volt benne, hogy tartoznak nekem 1 karton Malibuval. Na ja, réges-régen nagyon szerettem, alma vagy ananászlével, később magában is, vagy koktél alapanyagként. Jaaaa igen, erről jut eszembe. Mit találtam még? Olyan 15 éve, amikor kicsi panellakásban laktam, meghívtam a barátokat koktélozni, mert akkoriban nagyon érdekelt a koktél keverés. És lőn itt virított előttem az akkori választék.

Nem tudom, hogy azt éppen miért tettem el, de találtam egy számlát, hogy mit vettem a születésnapomon 2013-ban a Spar-ban. Semmi extra. Akármiért is tettem el (talán a karma, így akarta), arra most nagyon jó volt, hogy megint mosolyogva zárjam a napot. Este azért még nasiztam egy kis kolbászt, rumot és egy sört, csak, hogy még jobban mosolyogjak.

Ma is megérte élni.

Valamikor, valamit, most már lehet, hogy talán valószínűleg biztos, kezdeni kellene ezzel a darázs helyzettel. Már tíz mérges szárnyas fekszik megpurcanva a két ablak között a hálóban. Remélem a hétvégén lesz rá időm. Talán vasárnap. Reggel úgy döntöttem, én biza’ a napsütésben fogok sétálni egyet a helyi bagó kisker felé, amúgy is kell pár apróság az élelmiszer ellátóból is. Kitaláltam ugyanis, hogy mákos gubát szeretnék enni. Szóval azt is fogok. Meghát elfogyott a reggelire való. Kezemben a motyóval sétáltam éppen haza, amikor is megint kipattant a fejemből az isteni szikra. Túrógombóc! Ezzz azzz…. azt is csinálok. Ha előbb eszembe jutott volna, megúsztam volna még egy vásárlást. De valamiért a sors úgy akarja, ha már nem mozgok eleget legalább sétáljak. Nem értem egyébként miért gondolják emberek azt, hogy a mákos guba és a túrógombóc desszert. Mert valahol az étlapra ez van írva az étteremben? Ebből a megfontolásból otthon meg dugdoshatnád az asszony zsebébe a tízezreseket, amikor eléd teszi az ebédet, nem? Ha már az étteremben is fizetsz érte. Nem? Nem. Mert nekem főétel mind a kettő, az is volt és az is marad. Ha együtt akarom enni őket, akkor kalap kabát, úgy is fogom. Dudorásztam az úton hazafelé, hogy:

Kora délután a szokásos kávémat szürcsölgettem éppen, amikor látom, hogy valami lila izébigyó virág van a közeli távolban. Eddig fel sem tűnt. Nem értem, hogy nem vettem észre? Nem látom a fától az erdőt? Csak a rőzsére koncentrálok, amikor vannak ám itt meglepetések. Teljesen oda vagyok meg vissza. Természetesen csak találgattam, mik is azok, ám a Google képkereső pontosan tudta. Crocus. Van négy krókuszom. Igen, pontosan négy. Nem több, nem kevesebb. Eddig. Úgy majdnem a semmi közepén, egy fa tövében. De jó… remélem lesz több is. Na már ezért is megéri rendben tartani a birtokot.

Mellesleg egész nap az megy a madármozin, ahogy a gerlék itt csipegetnek és néha csesztetik egymást. (Nem baj, kellenek a tollak a verebek odúiba.) Itt szoktak ülni az egyik fán. A fa alá csak ma néztem be… hát Istenem. Akinek csirkéje van, csirke guanót talál. Akinek kutyája… és akihez a gerlék járnak… Ennyi. Fehér arany. Főddel bé köll födni, oszt csókkolom.

Este újra a mappák tengerébe merültem. Megint nagyon lassan sikerült csak úszni. Pontosabban előre evickélni. Talán összesen, ha egy gyűrűs mappát néztem végig. Szembe jött ismét egy csomó emlék, esküvői meghívók, tandem ugrás, miegymás. De találtam bizonyítványokat, okleveleket éééés a diploma munkám. Huha… na abba bele kellett olvasni. Jól meg is veregettem utána a vállam. Olyan szinten félretettem minden számlát, hogy a legelső WC ülőke számlája is meglett. Na ezen meg jót röhögtem, és ittam egyet a nagy örömre. Majd eljött az a pont is, amikor abba kellett hagyni. Találtam ugyanis pár emlékeztető fecnit. Amit én írtam le (valószínűleg 99%, az íráskép eléggé hasonlít) valamikor egykoron sok évvel ez előtt. Ez volt a második:

És ez az első. Ennek inkább ideteszem a képét. Az a durva, hogy ezt elfelejtettem az utóbbi években, de most is pont eszerint próbálok élni. Minden napban találj valami szépet! Azt hiszem ezért irkálom alulra, hogy ma is megérte élni.

Hát ma is megérte élni.
(És ma fel sem pofoztak, mint tegnap. ;-))

Ez így már kezd egy kicsit fárasztó lenni, hogy ma éjszaka sem sikerült aludni. Nem tudom mi volt az utcában a kutyákkal, esetleg valami vad sétafikált itt nyugodtan vagy fogalmam sincs. Én nem láttam semmit. Olyan ugatás koncertet rendeztek, van egy olyan sejtésem, nem csak én nem aludtam. Az enyémeket még meg tudtam kérni szépen, hogy

k*ssoljál már aludni szeretnék légy szíves fogd be b*meg menj a francba a kutyaházba hagyd abba mert kimegyek legyen már csend feladlak timbuktuba összeragasztom a szádat a seggedbe dugom a farkadat hozzád vágom a házat felrúglak a holdra kabátot csinálok belőled szakadjon rád az ég rekedjél má' be na végre minek kellett felébreszteni mosmá kushaggyá reggelig, örülj ha kapsz enni, nemlehetigaz

de a többire sajnos nincs ráhatásom. Maradt hát a forgolódás, és türelmesen vártam mikor lesz újra csend.

Azért ez nem szegte kedvem reggel. Meglepő módon kávézás közben csak úgy sziporkáztam. Olyan dolgok jutottak eszembe, csak, hogy egyet említsek: Hosszú távon kevés vagy nulla befektetett munkával úgy lehet pénzt keresni, ha valami értéket teremtek. A guba ugyanis ott van az embereknél, csak ki kéne találni, miért adják nekem. Nem tartott sokáig a flow. A felhők közül rögvest vissza is csöppentem a madárcsicsergős reggelbe, amikor eszembe jutott, hogy ezek a gondolatok szépek, de amíg csak gondolatok, pont ott vagyok, hogy sehol. Azt hiszem ennek hatására, jártamban-keltemben egész nap irkáltam az emlékeztetőket. Milyen célokat határozzak meg idénre, amik reálisan megvalósíthatók és ha decemberben ránézek majd a tervekre azt mondhassam: „Well done. Oké. Mi lesz jövőre?”

Reggel még befejeztem a tegnap félbehagyott szövet gőzölést és nézelődtem kicsit a birtokon is. Rettentően bizakodó vagyok. Ősszel ültettem egy birsalmafát, illetve bokrot és úgy fest hozza a rügyeket. Meglátjuk. Mert neki története van ám. Úgy 6-7 évvel ez előtt, kis földből kinővő sarjként kezdte földi pályafutását, az akkori paradicsom ágyás szomszédságában. Úgy voltam vele, hagyom, hadd növekedjen. Majd, amikor elköltöztem, kiástam és vittem magammal. Továbbra is locsoltam, gondoztam. És a történet vége az, hogy amikor idejöttem a birtokra, akkor is hoztam magammal. A sok minden mellett még egy bokrot is cipeltem. Éppen csak befért az autóba és marha nehéz volt. De nagyon jó lesz, mert nyáron árnyékot fog adni a háznak. A birsalmabefőtt nagyon finom. Kérdés mikor lesz annyi termés rajta, hogy megérje gyümölcslének is kifőzetni.

Ma rájöttem még valamire. Azt hiszem nagyon-nagyon szeretem a zöldbab főzeléket. Enyhén csípős sült kolbásszal. Ambrózia a pocaknak.

Ma is volt tánc óra. A történet vége az, úgy értem haza, hogy kellett innom egy gyógypálinkát, annyira forró volt a fülem. Az eleje pedig úgy kezdődik, hogy az első órát tökre élveztem. Amúgy is jókedvűen mentem oda. Odafelé nyuszik ugrándoztak az út mellett, pedig hol van még a húsvét... Mi ronthatná el? Megmondom. A második óra elején az egyik nőnek sikerült úgy fülön csapnia, hogy azt igencsak megéreztem. Itt muszáj hozzá tenni, az én fájdalom küszöbömet sértés küszöbnek nevezni, az olyan sikság. Persze azt mondtam neki semmi gond, de egész végig égett a fülem. És nem is ez volt a legnagyobb bajom vele. A néni örülhet ha a nyolc ütemből egyre sikerül rálépnie. Azt sem tudja mit csinál. Nincs túl nagy barátságban a zenével. Össze vissza kalimpál, nem csoda hogy sikerült levernie. Itt is megjegyezném, hogy ezeket az utolsó mondatokat csak a mittudomén milyen érzés mondatja velem. És nem szép tőlem, hogy ilyeneket írok, mert annyira nem is igaz. Lehet, hogy csak rossz napja volt, vagy fáradt volt. De akkor is, miért volt büdös? Nagyon nem szerettem ma vele táncolni. Egyszóval, ma nem volt varázslat. De azért topogni jó volt kicsikét, kár hogy közben kaptam egy nyaklevest.

Azért, ma is megérte élni.

Újabban nagyritkán néha valahogy elég hektikusra sikerül az az időszak, amit alvásra szánok. Most például arra ébredtem fel az éjszaka közepén, hogy nekem bizony email-t kell írni egy vadidegen embernek, akinek a cikkét olvastam az Interneten. Fura, mert soha ilyen gondolatom még nem volt. Nem hagyott nyugodni a dolog, csak kavarogtak a fejemben a gondolatok. Úgy sikerült végre kilépni újra a valóságból, hogy leírtam az összes gondolatom. Éjszaka. Mondom, az éjszaka közepén. :) Az már biztos, hogy én sem vagyok százas. Aztán jöttek mindenféle furcsa álmok, érdekesek, izgalmasak. Egyiket sem tudom hova tenni. Minek úszkálok például egy természetes termál vizes tóban, ahol a többi ember mind élvezettel fekszik? A tó teteje meg tele van kis repkedő vízi bogarakkal, amik fura módon nem zavarnak. A másik, más helyszín. Odajött hozzám egy fullos, tíz plusszos lyányka, aki azt hitte, hogy homokos vagyok, mert hideg volt, fáztam és harisnya volt rajtam. Figyelmeztettem, hogy nem vagyok. Nem hitte el. Próbálkozott. És "úgy" alakult...

Gyors semmi extra reggeli után még volt időm megírni azt a bizonyos levelet. Ha már erre ébredtem, miért ne? Illetve úgy fest ez a szombati fejtágítás nagyon elültette a bogarat a fülembe. Előkerestem még élő aktuális szerződéseket, és elkezdtem olvasgatni a feltételeket, hogy tisztában legyek vele, megéri-e benne maradni. Eredmény: Nem valószínű.

Az izgalomból is jutott egy csepp. Mert amennyire szuper és jó az Internet errefelé, annyira érdekes néha az áramellátás. Pont ebéd után voltam, amikor vissza ültem a géphez és egyszer csak, csip, csip, panaszkodik valami konyhai gépezet, a monitor feketére vált. Elment az áram. Szerencsére csak pár percre, de ezt akkor sem szeretem. Nagyon nem. Miért is?

Úgy alakult ugyanis, pont december környékén, hogy ez rendszeresen előfordult. Néha valami lecsapkodta a főbiztosítót. Akkor pedig fűtés sincs. Felnyomtam, eleinte pár nap, aztán pár óra múlva, később már majdnem azonnal újra lecsapta. Elérkezett hát a pillanat, hogy elővegyek mindent, amit tanultam. Viszonylag hamar rájöttem, hogy az az áramkör a ludas, amiből a konyha is táplálkozik. Hurrá, mert akkor azt le kell kapcsolni, nincs konyhám. Így alakult úgy, hogy hetekig mindenféle hideg, illetve rendelt kaján éltem.

Valahol ugyanis zárlat van itt ebben a tákolt, mókolt villanyvezeték hálózatban. Na, ami itt van (egy része már csak volt), az maga a katasztrófa. Csoda, hogy még nem égett le a ház villamos tűz miatt. Onnantól kezdve, hogy fekete (fázis) vezetéken jön le a nulla a konyhába, azon keresztül, hogy a padláson egy falból kiszedett konnektor volt áram alatt a földön a porban mindenféle szigetelés nélkül, egészen odáig, hogy a falban a túlterhelt vezetékeken szét van égve a szigetelés, a hogyan tilos és mit nem szabad csinálni teljes palettáját felvonultatták. Nagyon empirikus módon történt itt a villanyszerelés. Amikor elmeséltem az egészet egy szakembernek, mondta, hogy a pályafutása alatt látott már majdnem mindent. De ennyi sz*rt egy helyen sosem.

Mivel az első dolgom az volt, hogy leszedtem a kötődobozok tetejét a házban és kihajtogattam a (szétégett) vezetékeket (hátha ott van valahol a zárlat, de nem, nem, nem ott volt), sikerült is egyet, vagy többet eltörni. Nagyon jó. Mert akkor most van az a helyzet, hogy konyha egyébként sincs, de nincs internet, tévé, szóval nem tudok dolgozni sem, és mellesleg nincs hűtő sem. És két szobában sincs áram, de nem baj, mert oda annyira nem is kell, van elég hosszabbítóm. Gyors megoldásra volt szükség. Mivel a klíma egy teljesen különálló áramkör, szétszedtem hát a beltéri egységet, gyorsan összedobtam egy kötődobozt a falra. Szóval estére a klímából (ami egyébként szintén javításra szorulna) kilógó tyúkbélen keresztül lett újra áram a dolgozóban, és lett tévé is, amit lehet bambulni. A hűtő meg kapott egy hosszabbítót. Cserébe a klímát ugye kiiktattam így egy időre. Idővel meg mellé került egy fali hősugárzó.

Na de nem mesélem el az egész kálváriát. A lényeg, hogy ezek után, amikor időm engedte, szakaszosan leválasztottam mindent, hogy kitaláljam merre kell keresni a zárlatot és feltérképezzem a rendszert. Persze első dolgaim egyike volt a lakáselosztót rendbe tenni, kicserélni az összes kismegszakítót megfelelő (kisebb) méretűre, megfelelő karakterisztikájúra. A végére szétszedtem a konyhabútor egy részét, aztán újra össze is raktam. És láss csodát, december 22-én újra tudtam használni a konyhát, sőt mit több, került egy lámpa a plafonra, hogy lássam is, amit főzök, ne csak érezzem. Látszott, hogy villanyszerelő készítette elő a konyha áramellátását, az frankó volt. Ott voltak a vezetékeken a jelölések, hogy például csillár kapcsoló. Csak aztán aki ezt utána egy konnektorba kötötte be, annak a kompetenciája mondjuk úgy, megkérdőjelezhető. De mindegy, úgy szedtem szét az egész pókhálót (mit pókháló? ezen a vezeték halmazon gráfalgoritmusokat lehetett volna futtatni), ahogy volt. Kimértem mindent. Kialakítottam újra, immáron megfelelően az áramköröket. Készítettem rajzokat is az új rendszerről. Azt a vezeték hármast meg, ahol a zöld sárgán (földelés) boldogan világít a fázis ceruza (vagyis valószínűleg éppen áram alatt van), leszigeteltem addig, amíg meg nem találom azt a kötődobozt, ahol a vezeték másik vége van. Jelenleg a szobákban még mindig nincs áram, és a hűtő is hosszabbítón él. Szóval ezért kell a ház teljes villanyszerelését kicserélnem viszonylag záros határidőn belül. A képen az újjáépített energia elosztó központ látható a konyhaszekrényben. A régi állapotot inkább fel se rakom. A bútorba épített kapcsoló, konnektor és a szigeteletlen led trafók így sem tetszenek, mert ide másmilyen kéne, máshogyan kéne, viszont legalább a földelés be van nekik kötve. (eddig az sem volt)

A múlt izgalmai után visszatérve a jelenbe, a tegnapi (nagyon jelen, mi? tegnap…) vihar megint egy rakás rőzsével szórta tele a birtokot. Ha más nem, akkor reggelente összeszedem. Meg most már annyi apró ágacska is van, hogy kénytelen leszek a fűfésűvel (értsd gereblye) is végig szántani az egész területet. Segáz, második reggeli tornának jó lesz. Vagy várok még vele pár hetet, hónapot, ne dolgozzak kétszer. De a nagyobb ágakat akkor is jó lenne összegyűjtögetni.

Annak ellenére hogy utálok vasalni, komolyan mondom este még annak is örültem, hogy a gőzsárkány társaságában voltam kénytelen az időt múlatni. Ettől is csak nagyobb lesz a rend, mert most már annyi ilyen-olyan doboz meg papír vesz körül, hogy az egész ház egy labirintus. A konyhán kívül egyetlen tiszta és rendezett hely van (villany nincs) a hálószoba. De ahhoz ragaszkodom. Ahogy a kezeim alatt felsírt örömében a szövet, hogy ő milyen szép és sima lett, úgy meghatódtam, hogy néha kortyoltam pár cent szent hubi gyógyitalt is. Befejezni nem sikerült, mert lőtték a pizsit. Ma sem volt időm unatkozni.

Ma is megérte élni.

Amikor felébredtem csak a pénzügyi dolgok jártak az eszemben. Tulajdonképpen az a rengeteg információ rendeződött, amit tegnap hallottam. Mehettem bárhova, balra, jobbra, a zuhany alá, kutyákat simogatni, tök mindegy volt. Nem eresztett a gondolat.

Azt hiszem egy kicsit át kell szervezni az életemet, hogy a kert és a ház mellett jusson idő a tanulásra is. Nem tudom ezt hogy fogom csinálni, de úgy érzem ideje megtanulni a pénzzel okosabban bánni. A vésztartalékom, példának okáért, nem szükséges, hogy a bankban heverjen. Lehet venni diszkont kincstárjegyet, állampapírt, legalább az infláció nem eszi meg. És ha tényleg beüt a krach, teszem azt végleg elfogy az pálinka, akkor azon a pénzen, amin ma 100 üveget tudok venni, majd akkor is 100 üveget tudjak venni. Ez mondjuk kezdésnek jó. 

Azért azt megemlíteném, hogy valami csodálatos napfelkeltét volt szerencsém nézegetni. A hálószoba felől vörösen izzott az ég alja, a másik oldalon meg lilától a kéken át a narancsig minden színben pompázott az égbolt. A fényképek sajnos egyáltalán nem adják vissza a hangulatot.

Na de én annyira fel voltam spannolva, hogy még a vécére is úgy mentem el reggel, hogy nem kapcsoltam villanyt. Megfogalmaztam magamban egy gondolatot:

A reggeli, délelőtti piszmogást persze nem hanyagoltam el. Mosás, házimunka, főzés. Nemrég lecseréltem az öblítőt, amit használtam. Ennek az újnak valami fantasztikus illata van. Nem tolakodó, nem durva, lágy, és amikor teregetek, az egész házat belengi ez a finom illat. Húú szeretem!

És eljött az ideje, hogy elkészítsem a zöldbab főzeléket. Felbontva a két mirelit zöldséget, megtanulhattam örökre, ha a zacskón a kép egyforma, akkor tutira belül is az. Vagyis pont annyira tökmindegy hogy a 400 vagy az 1200 forintosat veszem meg, mint, hogy éppen balra köpök vagy jobbra. Úgyis nekem kéne takarítani, ha telecsuláznám a konyhát. A zacskóban meg mind a két esetben ugyanolyan a zöldség. Keverem, kavarom, berántom. Kóstolgatom, kóstolgatom. Néha durvábban be is szólok neki, hogy így nem jó, úgy nem jó. Kitartóan kóstolgatom, szemenként adagolom az ízesítő anyagot. Hát hát... több dolog is lehetséges. Az első, hogy nem szeretem ezt a főzeléket. A második, hogy nem jól csináltam meg. A harmadik, hogy kicsit még érnie kell, csak frissen nem érzi jól magát a zöldség, az amúgy szerintem híg szószban. A harmadik variáció lett végül a befutó. Ebből is ehetőt alkottam. Megint nem sikerül éhen halni. Mondjuk a reggeli dupla felvágottas, szalámis, tripla sajtos szendvicseim után szerintem bárki egy hétig húzná kaja nélkül. Én is csak délután ötkor fanyalodtam rá erre a főtt kajára, meg a rántott húsra.

Na de én annyira fel voltam spannolva még mindig, hogy nem bírtam ki. Leültem a gép elé. Kalkuláltam, számolgattam, tervezgettem, költségvetést csináltam, felmértem a határaimat, elkezdtem célokat meghatározni. Persze időpont nélkül, mert nekem nehogymá' valaki (akár én magam) ebben is korlátokat szabjon. Tudom, tudom, kell az időpont. Majd. Majd lesz. A majd egy tök jó időpont. Na jó, komolyabbra fordítva a szót, mire végzek, addigra lesznek bizonyos dolgokhoz időpontok is rendelve. 

Iszonyat jó, hogy van időm ilyennel is foglalkozni. Mert régen csak azzal volt foglalkozva (szép magyar passzív szerkezet), hogyan lehet költeni, elszórni a drága időn sok munkával megvett zsozsót. Most, hogy minden egyre drágább, épp itt volt az ideje ezzel is szembesülni. Főleg, hogy engem is elért a rettegett hitel, és mínusz sok sok forinttal a hátamon kezdtem új életet. Na innen szép felállni. A tegnapi előadás alapjaiban rengette meg a világom. Ébresztő! Hahó! Térj már észhez! Ennyi pofon nem volt elég? Mert ha kell még, kaphatsz! Ingyen pofon a legdrágább!

Na de volt ám sok érdekesség ma, ezen kívül is. Tegnap önszántamból nem mentem ki a kertbe. Ma meg nem tudtam, mert olyan bolond volt az idő. Verőfényes napsütés, zápor-zivatar, hurrikán, mennydörgés váltogatta egymást. Volt, hogy 10 percenként. Hát én így inkább nem mentem ki. Izgatott ugyanis egy másik gondolat. Olyan nincs, hogy én ne tudjak egy finom hajtogatott sajtos pogácsát készíteni.

Tekertem a múltkori recepten párat, az azóta olvasott és hallott információkat, a régi emlékeket és a hozzávalókat egy tésztává gyúrtam össze és egy nagyon lágy, fényes, fantasztikusan könnyed tésztát kaptam, ami nem ragadt a kezemre. Egy élmény volt vele dolgozni. Még melegen leküldtem párat a pocakba, szigorúan tesztelési célzattal. Vagyis a jóízű csámcsogás közben pipáltam az értékelő lapot. Közben persze volt szolid kis tintázás is, de ettől csak jobban ment a munka. Már nagyon jó úton járok. Mondjuk még balra jobbra dőlnek, de ezt betudom a gyúrás, dagasztás hibájának. Az íze még mindig nem tökéletes, de klasszisokkal jobb, mint az eredeti recept. És már azt is tudom, hogyan fogom a következő adagot tovább finomítani. Lesz titkos pogácsa receptem. Olyan lesz ez nekem, mint Spongya Bobéknak a herkentyű burger. Hehe... Ámen.

Ma is megérte élni.