Ez így már kezd egy kicsit fárasztó lenni, hogy ma éjszaka sem sikerült aludni. Nem tudom mi volt az utcában a kutyákkal, esetleg valami vad sétafikált itt nyugodtan vagy fogalmam sincs. Én nem láttam semmit. Olyan ugatás koncertet rendeztek, van egy olyan sejtésem, nem csak én nem aludtam. Az enyémeket még meg tudtam kérni szépen, hogy

k*ssoljál már aludni szeretnék légy szíves fogd be b*meg menj a francba a kutyaházba hagyd abba mert kimegyek legyen már csend feladlak timbuktuba összeragasztom a szádat a seggedbe dugom a farkadat hozzád vágom a házat felrúglak a holdra kabátot csinálok belőled szakadjon rád az ég rekedjél má' be na végre minek kellett felébreszteni mosmá kushaggyá reggelig, örülj ha kapsz enni, nemlehetigaz

de a többire sajnos nincs ráhatásom. Maradt hát a forgolódás, és türelmesen vártam mikor lesz újra csend.

Azért ez nem szegte kedvem reggel. Meglepő módon kávézás közben csak úgy sziporkáztam. Olyan dolgok jutottak eszembe, csak, hogy egyet említsek: Hosszú távon kevés vagy nulla befektetett munkával úgy lehet pénzt keresni, ha valami értéket teremtek. A guba ugyanis ott van az embereknél, csak ki kéne találni, miért adják nekem. Nem tartott sokáig a flow. A felhők közül rögvest vissza is csöppentem a madárcsicsergős reggelbe, amikor eszembe jutott, hogy ezek a gondolatok szépek, de amíg csak gondolatok, pont ott vagyok, hogy sehol. Azt hiszem ennek hatására, jártamban-keltemben egész nap irkáltam az emlékeztetőket. Milyen célokat határozzak meg idénre, amik reálisan megvalósíthatók és ha decemberben ránézek majd a tervekre azt mondhassam: „Well done. Oké. Mi lesz jövőre?”

Reggel még befejeztem a tegnap félbehagyott szövet gőzölést és nézelődtem kicsit a birtokon is. Rettentően bizakodó vagyok. Ősszel ültettem egy birsalmafát, illetve bokrot és úgy fest hozza a rügyeket. Meglátjuk. Mert neki története van ám. Úgy 6-7 évvel ez előtt, kis földből kinővő sarjként kezdte földi pályafutását, az akkori paradicsom ágyás szomszédságában. Úgy voltam vele, hagyom, hadd növekedjen. Majd, amikor elköltöztem, kiástam és vittem magammal. Továbbra is locsoltam, gondoztam. És a történet vége az, hogy amikor idejöttem a birtokra, akkor is hoztam magammal. A sok minden mellett még egy bokrot is cipeltem. Éppen csak befért az autóba és marha nehéz volt. De nagyon jó lesz, mert nyáron árnyékot fog adni a háznak. A birsalmabefőtt nagyon finom. Kérdés mikor lesz annyi termés rajta, hogy megérje gyümölcslének is kifőzetni.

Ma rájöttem még valamire. Azt hiszem nagyon-nagyon szeretem a zöldbab főzeléket. Enyhén csípős sült kolbásszal. Ambrózia a pocaknak.

Ma is volt tánc óra. A történet vége az, úgy értem haza, hogy kellett innom egy gyógypálinkát, annyira forró volt a fülem. Az eleje pedig úgy kezdődik, hogy az első órát tökre élveztem. Amúgy is jókedvűen mentem oda. Odafelé nyuszik ugrándoztak az út mellett, pedig hol van még a húsvét... Mi ronthatná el? Megmondom. A második óra elején az egyik nőnek sikerült úgy fülön csapnia, hogy azt igencsak megéreztem. Itt muszáj hozzá tenni, az én fájdalom küszöbömet sértés küszöbnek nevezni, az olyan sikság. Persze azt mondtam neki semmi gond, de egész végig égett a fülem. És nem is ez volt a legnagyobb bajom vele. A néni örülhet ha a nyolc ütemből egyre sikerül rálépnie. Azt sem tudja mit csinál. Nincs túl nagy barátságban a zenével. Össze vissza kalimpál, nem csoda hogy sikerült levernie. Itt is megjegyezném, hogy ezeket az utolsó mondatokat csak a mittudomén milyen érzés mondatja velem. És nem szép tőlem, hogy ilyeneket írok, mert annyira nem is igaz. Lehet, hogy csak rossz napja volt, vagy fáradt volt. De akkor is, miért volt büdös? Nagyon nem szerettem ma vele táncolni. Egyszóval, ma nem volt varázslat. De azért topogni jó volt kicsikét, kár hogy közben kaptam egy nyaklevest.

Azért, ma is megérte élni.