A házban kezd már teljesen eluralkodni az entrópia. (-: Ezt a rendezetlenségi fokot nem igazán tudom sehogy sem megfogalmazni. Minden négyzetcentiméteren papír, papír hátán papír. Ha már máshova nem fért, akkor egy másikon keresztben, külön gyűjtve ami foglalkozós. Pont annyi helyem van, hogy tudok főzni és a kanapéra le tudok heveredni óvatosan. De ne szaladjunk ennyire előre.

Reggeli után megint beütött a kaja kóma. Mivel ennek a nyamvadt tiramisunak is volt képe elfogyni, ezért kellett csinálni még egyet. (De most véletlen többet. (-: ) Nem tudom ki ehetett még belőle, akit nem láttam, de úgy etűnt, mintha sosem lett volna. És, mint tudjuk, a muszáj nagy úr. Nem volt mit tenni, irány a konyha. Aztán persze a papír válogatás. Néha azért kijártam pöfékelni egyet-egyet, és megint nagy kalandban volt részem.

Észrevettem ugyanis, hogy az egyik odúba szorgalmasan hordják a pihe-puha fehér tollakat a verebek. Pont itt a ház előtt. Eszembe jutott, hogy tegnap én is láttam egy szép nagyot hátul. El is sétáltam érte. Elkezdtem csipogni. Mondtam, hogy csip, csip. Mutogattam, mit hoztam. A veréb meg ült felettem az ágon és nézte, ki ez az elmeroggyant. Mert csipog, de nagyon beszédhibás, és inkább embernek néz ki, mint verébnek. Na mindegy. Szóval mutogattam, csipogtam és mondtam, hogy ezt nekik hoztam. Letettem a fa tövébe és odébb álltam. Nem is kellett sokat várni, hogy magukhoz térjenek az ámulatból és rájöjjenek, hogy nem minden homo sapiens normális. Pár másodpercen belül fogták magukat, leszálltak érte és bevitték az odúba. Hát nagyon remélem, hogy itt fognak költeni, mert akkor az ablakból nézem majd napközben, ahogy a fiókák nevelkednek.

Egészen kora délutánig tartott a válogatás, mikor is menni köllött a helyi pálinkászhoz. Remek volt az idő. Ezerrel sütött a nap. Sapka nélkül cammogtam. Kaptam is, eperfa hordóban érlelt szőlő pálinkát. Húúú... húúú... ez finom! Erős, jó erős, nem az a selymes típus, de nagyon kellemes íze és még jobb utóíze van. Igazi vidék íze. Vendégváró. Like! Ebből kell még. Dicséret a főző mesternek.

El is kezdtem töprengeni. Micsoda dolog ez már, hogy szétszedem a darálót, összerakom és nem működik. Mit rontottam el? Egy csavar az egész! Hát hülyének is kell lenni valakinek. Állapítottam meg, magamra értve. Most gondoljatok bele milyen unalmas világban élnék, ha mindenki értelmes lenne. Nem voltam hát rest, újra kihúztam az 50 méteres hosszabbítót. Bedugtam. Nem működik. Kitekerem. Betekerem. Bekapcsolom. Nem működik. Délelőtt még megnéztem a használati utasítást, de az sem írt semmit. Na most mi legyen? Kérdeztem magamtól. Tekerjük be úgy a csavart, hogy nincs rajta a burkolat! Mert így legalább jó veszélyes, mert ott forog a kés szabadon. Válaszoltam magamnak bölcsen. Heuréka! Működik. Oké, akkor a gép jó. De mi a rossz? Nem kellett túl sok idő, míg rájöttem, hogy a műanyag tekerőben a menetes szár teteje, ha egy síkban van a tekerő tetejével, akkor nem jó. Előkaptam a szerszámokat, megoldottam a dolgot és boldogan daráltam le a maradék ágakat. Büszke voltam az analitikus gondolkodásomra, a képességeimre, a kitartásomra, a tenni akarásomra. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal hízlaltam a májam. Kell az. Kell az. Na meg persze, kenegettem a lelkem a lélekolajjal.

Nos. Ez a Lidlben vásárolható Parkside ágaprító gépezet. Ár érték arányban tökéletes (33.333 Forint volt). Meg vagyok vele elégedve. Amire nekem kell, arra tökéletes. A vastagabb ágakat úgysem akarom ledarálni, az kell majd a szalonna sütéshez. Azt hiszem ma rájöttem valamire. Úgy általában nem vagyok teljes mértekben megelégedve a hiperes barkácsgépekkel. De ha az ember tisztában van a teljesítményével és képességeivel, és arra használja amire jó, és nem vár tőle túl sokat, akkor jó szolgálatot tesznek a ház körül. 

Ja és az oldalas, amit tegnap lehúztam. Hmmm... Nem is olyan rossz. Úgy látszik csak össze kellett érnie az ízeknek. Szóval délután megint sikerült pár ezer kalóriával gazdagítani a kalória gyűjteményem. Ezek után nem volt más hátra mint meginni a reggeli rumos kávé maradékot, amiben a babapiskótákat forgattam. (Nem kell túl gondolni, 1 cent rum volt legalább 2 deci kávéban). Na ez úgy felpörgetett, hogy volt még kedvem tenni venni.

Sajnos megtörtént az is, hogy a nyár/ősz folyamán kinyírtam az indigó pálmáimat. Kint voltak az esőben, a napsütésben, nagyon szépek voltak. Egy dolgot felejtettem el, hogy a cserép, amiben vannak, nem lukas. Sikerült tehát menthetetlenül kirohasztanom a gyökerét mindegyiknek. És mivel olyan jó idő volt, kerítettem egy kaspót, csináltam föld keveréket, pici marhatrágyával, ilyen-olyan maradék virágföldekkel. Csak bízni tudok benne, hogy az elszáradt virágok alatti magok (úgy láttam vannak, de nem vagyok botanikus) kikelnek majd. Mindenesetre oda fogok rá figyelni, hogy ne száradjon ki a földjük. 

Végül egy kis házimunka és gondoltam ennyi mára. De nem. Nem sikerült. Valami hajtott, és elővettem a következő dobozt. Válogatom a papírokat erre mit találok?

És ehhez hasonló "gagyi" dumák. Szétröhögtem magamat. Ez bearanyozta az estémet. Ittam még egy kicsi száraz vörösbort és leheveredtem mosolyogva a kanapéra.

Nem tartott sokáig. Megint nem bírtam ki. És hopp. Illetve Hüpp, hüpp, barbatrükk. Papír, papír, micsoda? He? Ez a doboz álcázta magát! Ennek csak a tetején vannak papírok! Alatta a dobozban is doboz, azokban meg mindenféle értékes kacat, emlék. És valaki kandikál felém. CikkCakk Cica. Egy apró kék szemű fehér plüssmacska, akit 15 évvel ez előtt kaptam ajándékba. Kezdődött az érzelmi hullámvasút. Azt hiszem a plüssmacska történetét nem írom le, mert annyira infantilis, hogy ember nincs, aki elhiszi mennyire gyerekes tud lenni egy felnőtt. Pedig egyébként ő egy világlátott hatékonyságnövelő manager macska, aki egykoron a stewardessek kedvence volt. Van még jó sok ilyen kép, de a macska és a hangok a fejemben nem engedték, hogy feltegyem. :D

Ma is megérte élni.