A szokásos reggeli teendők mellett eljött az ideje, hogy újra azon munkálkodjak, legyen itthon főtt kaja. És mivel a lasagne már tervbe volt véve, kézbe vettem a fakanál irányítását és hipp-hopp lett besamelmártás és darált húsos bazsalikomos paradicsomos szósz. Na ezt már csak össze kellett sütni a tésztával és pár pillanat alatt készen is lett az ebéd. Na, jó… az én sebességemmel, ez a mutatvány igénybe vett két és fél órányi pillanatot. Viszont olyanra sikerült, de olyanra, hogy na az igen. Nem olyan fűszeres (sajnos), mint múltkor, de ma kétszer ebédeltem.

Igencsak élveztem a reggeli napsütést, olyan jó volt ki-ki kukkantani séfkedés közben a házból. Aztán mire leültem dolgozni, jött a szürke szotty. Hol fújt, hol esett, hol sütött, hol pedig ebből a háromból ment egyszerre kettő. A napsütéses percekben néha kimentem tubákolni. Ha nem rombolnám az egészségem, akkor vajon látnám azt, hogy a fakopáncs a szomszéd diófáján egy jó vastag ágat alulról felfelé módszeresen végig ugrál, kopogtat, néz? Vagy tegnap a fehér krókusz még szinte semmi. (Azt sem tudtam mi lesz az.) Csak egy lándzsa, ami átszúrja a száraz falevelet. Másnapra meg hirtelen nő pár centit és eső után ki is nyílik? Sőt… egy szemfüles méhecske fél óra múlva már szorgalmasan gyűjtöget róla. Szorgalomból ötös. Példát kéne venni róla. Mellesleg ugyanakkor járt arra a darazsak pandája is, a lódarázs. Tőle csak azért félek, mert nagy, pedig ő sem akar bántani.

Ebben a napban is volt hát valami szépség. És persze megint találtam meglepetés virágokat is, amik bújnak, majd lesz valami belőlük is.

Este meg kivégeztem a munka történelem dobozt. Már csak egy doboz van tele papírokkal, de azt hiszem az még sokáig tartogatós, hivatalos irathalmaz.

Ma is megérte élni.