Így egyben, szép magyar szóval. Biztos így kell helyesen írni, vagy nem biztos, de akármi is, akkor is ez a cím. Tán nyelvújító lettem-e? Nem. Egy dolog azonban biztos. A tegnapi hubizás után aludtam úgy 10-11 órát. A hasamra sütött a nap, amikor felébredtem. Ez is ritka. És meglepően olajozottan ébredtem! Nem volt semmi bajom. Sőt! Nem fájt a - illetve nem éreztem, hogy van - derekam. Mintha kicseréltek volna. Nem tudom mennyi gyógynövény van ebben az itókában, de úgy fest egyáltalán nem ártott az a fél liter. Éppen ellenkezőleg. Félre ne tessék érteni, nem bátorítok senkit sem, hogy kipróbálja. Csak azt mondom, nekem véletlen használt, velem tök jót tett. Ennek ellenére ez nem követendő példa (nekem sem), csak egy történet. Ez a Hubikúra. Szerencse, hogy sosem vagyok másnapos.

Azért azt hozzá kell tenni, hogy éjszaka a házőrzők megint felugattak. Ugatták a semmit. Így volt lehetőségem ismét átélni azt, amit már sok-sok éve nem éltem át. Lehet, hogy hülyeség, de régebben ez nagyon gyakran megesett velem. Elmesélem. Álmodtam. Azt álmodtam, hogy egy pajta ajtajában állok és nézek a telek vége felé, ami elég messze van. Pont ahonnan a szél fúj. És fújta felém a bárányfelhőket, amik egyre másra öltöttek alakot. Kutya, őzike, nyúl, szarvas, és egy csomó vadállat. Eleinte csak 1-1, aztán ahogy egyre erősebben fújt a szél már egyre több és több. Talajszinten rohantak, vágtattak, szaladtak el mellettem, aztán ahogy elmentek el is oszlottak a semmiben. Ekkor hirtelen minden sejtem bizseregni kezdett és úgy éreztem tudok repülni. Majd fel is emelkedtem és fentről láttam a tájat. Arra repültem, amerre akartam. Van egy állapot, amiről már olvastam is, amikor az ember az alvás és ébrenlét között mozog. Ekkor "tudatosan" tudja irányítani az álmát. Ez fantasztikus érzés. Ha az ebek elhallgattak volna, akkor ezt percekig (vagy ki tudja mennyi ideig, lehet, hogy az agynak csak egy pillanat, átélve viszont percek) tudtam volna csinálni.

Lazítottam még egyet a kádban a forró vízben, aztán jó későn, de kezdődhetett a nap és a házimunka. Tegnap bekevertem a 24 órás kenyeret, azt is kisütöttem. Nos, ha a pogácsa jól néz ki, de nem túl jó, akkor a kenyér érdekesen lapos, külalakra nem kenyér, viszont az íze remek, a héja ropogós, az illata csodás. Nem értek hozzá, de ha jól gondolom, akkor talán a 24 órás fermentáció és a benne lévő rozsliszt adja neki ezt a finom ízt. Mindenesetre a receptet megtartom, és kitalálom hogy lesz kenyér alakja.

Kaptam tippet, hol lehet itt a faluban helyi őstermelőtől gyümölcspárlatot szerezni. Mint kiderült, ő csak egy másik őstermelő portékáját értékesíti tovább. Kaptam is jó borsos áron szilvahordóban érlelt szilva pálinkát. Wow! Csak jó lehet, gondolja az egyszerű ember. A borostyán sárga színe egyből elvarázsolt. Mosolyogva sétáltam haza a zsákmánnyal, nagyon jó kedvem volt. Egy Border Collie is a nyomomba szegődött, barátkozni szeretett volna. Aranyos volt, bár a szeme alapján a kutya hamis. Így inkább kihagytam az új ismeretség lehetőségét.

Persze egyből meg kellett kupakolni. Fantasztikus színek a tulipános pálinkás pohárban. Kóstolás után, egy dolog járt a fejemben. Hogy írjam le az íz élményt? Ha pár ezer évvel előbb írtam volna, valahogy így hangzana:

És midőn a tudós párlat készítő próbára tétetett és elbuká, Levédia hét vezíre az ebattát felhételtette vala. Mely hét csapás után adódott kilenc részit neki elviteték ama pokol hét legszörnyűbb bugyrába és a világ két szegletibe, hogy az többé össze ne álljék egy egésszé. Büntetésképpen, melyet azért kapott, mert e gyümölcsöt rosszul kezelé vala.

Na ennyit erről. Úgy fest egy céllal érlelték a hordóban, a főző mester elbukott a vizsgán és kellett rajta javítani. Nem mondom, hogy nem iható, csak, hogy nem az igazi. És ez nem úgy nem igazi, hogy iszol kettőt és a harmadik már jó. Hanem megkóstolod négyszer, és akkor is azt mondod, kár volt a gyümölcsért. Olyan nagyon nullás. 

Erről eszembe jutott életem legrosszabb pálinkája. Az élmény még friss. Nem régen kaptam. Az emlék viszont örök. Köszönöm, így utólag is! Egyesek azt mondták rá, hogy "erős". Na igen. De nem a szesz, hanem az, aki megissza. A szesz borzasztó. Annyira rossz, hogy nincs skála, amin értékelni lehetne. Gondolkozom mire használjam, mert ihatatlan. Takarítani, fertőtleníteni vele büdös. Talán vécé tisztítónak jó lesz. Vagy az is lehet, hogy visszaadom és megmondom, hogy nálam sem érett meg. Egy dolgot sajnos tudok. Ismerem a szőlőt, amiből készült. A gyümölcs hibátlan és jól lett gondozva. Valószínűleg a cefrézésnél kezdődtek a problémák. Az előző analógiájára, ha pár ezer évvel ez előtt éltem volna:

És midőn a tudós párlat készítő próbára tétetett és elbuká, Levédia hét vezíre farkasaival tépeté szét a méreg keverőt. Majd elrendelé, a cafrangot vessék a keselyűk elibe, híre se maradjék.

Ez annyira meghatározó élménye volt a napnak, hogy lett kedvem a 2 fokban, beöltözve Michelin babának, kutyagumit szedni a napsütésben. És ha már úgy nézek ki, mint egy pandamaci, felkerekedtünk hát a négylábúakkal és ismét egy közeli erdő felé vettük az irányt. Nem nehéz, mert itt bármelyik utcán végig mész, vagy erdő lesz vagy zsákutca. Úgy látszik kellett a váll ízületeimnek egy kis rángatás. Mert inger aztán volt bőven. Macskák, kutyák.. és szagok. Volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, ha elengedem őket, akkor hazahoznak egy őzet vagy vaddisznót, úgy szagot fogott mind a kettő. Csak téptek egy adott irányba és közben hangosan puffogott az orruk, ahogy szaglásztak.

Na de hogy most már a végére érjek, hazaérve szisszentettem egy söröcskét, megragadtam a gőzsárkány grabancát. Mondtam neki el nem engedlek, amíg minden kész nincs. Így is lett. Kár, hogy a szerkezet nem önműködő. És viola, illetve voila, vagy valió la pena, mindegy is mert véget ért a ruha pakolás. Már csak a szokásos rutin, ami kötelező. Ma is megérte élni.