Gondolhatnák egyesek vagy mások, vagy éppen senkik, hogy ez a hétvége haszontalanul telt. De nem így alakult. Mondjuk szombaton jó sokáig gyártottam a csipát, plusz három órát tettem rá a szokásos alvásidőre, de ez már nagyon kellett. Ennek örömére egész reggel dudorászós kedvemben voltam.

Ez szólt a fejemben. Tudtam, hogy sok dolgom van, de nagy ívben tettem rá. Rá is pihentem a késői reggelire, néztem a meséket majd úgy voltam vele áldozok a szerencsejáték zéerté oltárán (ha már templomba nem járok, a papoknak nem adok pénzt, ők sem adnak nekem, a szerencsejátékkal esélyesebb vagyok) és feladok egy lottót. De akkor már viszem az szőrbőrűeket is. Újabban úgyis rendesek és nem ugatnak fel éjszaka, megérdemlik a kis kirándulást.

Aztán kiderült micsoda az a titokzatos mag. Szőlő… b*meg. A szél kifújta a szőlő alól. Vakegér vagyok. És arra is rájöttem, hogy cseresznye lesz az a fa, ami olyan szépen virágba borult. De az almafák is megindultak ám rendesen. Sok idő kell néha, hogy leessen a tantusz és meglássam a nyilvánvalót.

Nagyon aktuális volt már, hogy szétültessem a palántákat, mert jó nagyra nőttek. Úgy néz ki túlélték a beavatkozást. Ha mind teremni is fog majd, húha mit fogok azzal kezdeni. Mennyire jó, hogy van étkező asztal, mert le lehet takarni és össze lehet koszolni. Legalább nem a szélben kell kint csinálni és nem is a garázsban. Van, amelyiket nem lehetett szétszedni, szerintem egy magból kettő nőtt ki. És talán jobban kéne locsolni őket, mert amikor vizet kapnak akkor egy napig szédületesen nőnek, aztán megállnak. (Egyébként a szőlő magot is elültettem kíváncsiságból.)

Szúnyoghálót is javítottam, de a nap második felében inkább a házimunkáé volt a főszerep. Biztos írtam már, hogy mennyire élvezem, hogy sok hónap után lett végre egy rendezett házam, egyre kevesebb kedvem van szétvésni és rendbe tenni a villamos hálózatot. Valószínűleg megcsípett valami, mert hirtelen lett egy meglövésem, hogy nekem takarítani kell. Legalább ez az 5 perc boldogság legyen meg a következő kuplerájos időszakig (karácsony a cél, amit belőttem, az újabb 8 hónap a kupiban). Szeretem a rendet. Takarítani viszont nem szeretek. Ezt az ellentmondást egész egyszerűen oldottam fel.

Segítségül hívtam a szenteket. Szent Hubertus, egyet, kettőt, hármat, négyet aztán már nem számoltam tovább, hányan segítettek. De a sörfőzés istene is velem volt. Estére minden ragyogott. A fürdőszobát kivéve, annak külön megállót szentelek majd az életemből. Szuper a gőzfelmosó, az akksis porszívó, de még a Pronto multi surface-nek is örültem, mert úgy hozta le a tetű ragacsot, mintha ott sem lett volna.

Na de amikor a szentek kezdtek bennem vérré válni, nem csak a munka ment olajozottan, hanem feltörtek az emlékek elhomályosítva néha-néha a látásom. Kijött belőlem a pszicho mókus lógus. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam mindenkit a családomban és elmondtam nekik, hogy szeretem őket. Az emberek úgysem gyakran mondogatják ezt, legalábbis az olyanok, mint én. Hát most itt volt az ideje. Remek érzés volt. Így utólag sem bántam meg. Sőt. Ennél jobb dolog nem is történhetett volna velem, és szerintem nem csak könnyes szemeket okoztam magamnak és a hallgatóságnak, hanem pár szép percet is. Ezért is megérte élni. Pár hónapja mellesleg eszembe jutott, hogy mennyire hálás vagyok mindenkinek, aki eddig az életem részét képezte, akármilyen formában is. A rosszért és a jóért is. Ők formáltak engem olyanra, amilyen vagyok, és mit ne mondjak, egyre jobban szeretem azt, akivé váltam. A sok hátrányom mellett azért azt hiszem vannak előnyeim is (upsz, lehet, hogy ezt fordítva kellett volna írni (-:, mert van akkora arcom, hogy ezt úgy gondoljam).

Másnap jött az élvezkedés, hogy papucs nélkül lehet mászkálni. Csináltam meleg szendvicset reggelire és ha már megvettem pár napja a hozzávalókat, összedobtam a tiramisut is. Hülyéskedtem magamban, jó kedvem volt. Kitaláltam, hogy csinálok szelfit… váltottam a kamerát az előlapira, vigyorogtam mint egy rosszul sikerült fogkrém reklám, viccből bele integettem a kamerába az meg ellőtte a fotót. Was? Nahát, ez egy feature, micsoda funkcijó! De hogy én mennyire nem ismerem a telefonom, az bődület. Persze utána percekig azzal szórakoztam, hogy felraktam a ablakpárkányra a telefont és innen, onnan, távolról, integettem, kalimpáltam. Hát azt nem tudom, látta-e valaki hogy józanul sem vagyok normális, mindenesetre függöny nincs és nem egy kanyon mélyén lakom.

Na aztán irány a birtok. Rendezkedtem pár kevés órát, összeszedtem némi szemetet, üveg törmeléket, ami a kupi sarokban volt. Egy halom ismeretlen eredetű folyadékot, amit a régi tulajék hagytak itt. Ezt és azt. Félig lett a kuka. És lám lám… találtam egy madárodút. Nicsak. Hát ezt a kuckót azt hiszem felújítom és felteszem majd valahova, ahonnan látom a dolgozóból. Azt hiszem a garázs oromfalára fog majd egyszer kerülni vagy inkább az oldalfalára, szélvédett helyre.

Úgy voltam vele, ha minden téren csak egy kicsit csinálok, akkor kényelmesen elvagyok, legalább nem a hangos képes dobozt bámulom. Így lett az, hogy a gyógyi székben meresztettem a seggem egészen estig és tanultam tovább a pénzügyekről. Annyira elmélyedtem, hogy végül az ebédem a vacsorám lett. Egy két kupica P vitamin után - mert az egészség mindenek előtt - boldogan feküdtem le aludni. Nem szakadtam meg a hétvégén sem, ugyanakkor haladtam a dolgokkal és még jól is éreztem magam. Kell ennél több?

Megérte élni.